Ólomsúlyú volt a levegő.
Toporgó, zavarodott, várakozó, csöndesen, illemtudóan öltözött és viselkedő emberek…
Egy nap, egy esemény , mely egy a sok közül, mint amikor egy csepp a tengerbe olvad, s mint amikor egy porszem elillan a szélben…
Egy villanás, egy fény a sok közül, egy csillag melynek fénye épp megérinti e földi világot s egy pillanat melyben kialudt mint bárhol, bármikor máskor.
Most… és most… és most…
Mégis ez a porszemnyi villanás valakinek a legfontosabb volt.
A gyermek az anyának.
Nézem ezt a törékeny madárkát, alacsony , piciny testét, melyet a fájdalom még kisebbre zsugorított… csak nézem és nézem és nézem…
Hátha el kell kapni… hátha oda kell ugrani, hátha meginog…
De áll és tartja magát…nincsenek szavaim. Csak figyelem,
mélységesen tehetetlenül, szeretettel.
Ólomsúlyú a levegő, melyen a hideg, viharos szél sem enyhít.
A csöndben csak a szívek dobbanása mint nehéz harangok kongása hallatszik , s csak egy valakiért szól…
A fiúért, ki korán ment el, s aztán az anyáért, ki már másodszorra fog túlélni… Nincs több már. Kettő volt.
Nincsenek szavak, csak a csönd és az ima ideje ez.
Nem kell a gondolat, nem kell a szó, nem kell az értelem.
Az érzések mélységének ideje, tanításul .
Én továbbmegyek és tudom: holnap sütni fog a nap.
De Neki mi ad erőt? Meddig és mennyit még?
Pici madárka test, mely szüntelen, szakadatlan másért dolgozott, egy percre sem állt meg…
Mi viszi tovább?
Honnan az az erő és alázat… honnan????
Ólomsúlyú levegő, szívek dobbanása, sárga, gumiszerű
test, riasztó de mégsem az.
Anyag, egy ruha, egy burok, s mint egy szkafander.. mely tömör, bonyolult és erős bástyája a léleknek . Nem is bírná ki máshogy, itt a földön.
Torz de mégis semleges . Mert ez az utazó zsák nem Ő.
Tudom, hogy itt van, érzem.
Tudom és tudni akarom, hiszem és hinni akarom, hogy már jobb neki.
Még mindig hiszem, hogy az élet csoda s ez most ott, mindannyiunkról szólt… úgy, ahogy, amiről és mindenkiben másról.
A harangok szóljanak azért a világért melytől oly mások vagyunk, mégis egyek.
Egy édesanyáért.
